A kívánságok mögött

Karácsony és szilveszter környékén valahogy sűrűbbé válik a világ. Üzenetek érkeznek, jókívánságok jönnek szembe mindenhol, és én ilyenkor mindig elgondolkodom azon, mit is jelent valójában az, hogy „kívánok valami jót” a másiknak.

A jókívánságok eredete ősi hiedelmekben gyökerezik, az emberiség vágyaiban, hogy a rosszat elűzzék, a jót bevonzák; a különféle kultúrákban eltérő formákban (köszöntések, ivás, gesztusok) fejeződnek ki, és a szervusz vagy a kézfogás ősi római vagy középkori eredetű szokásokon alapulnak, melyek a jó szándék és a biztonság kifejezései voltak.  A jókívánságok lényege, hogy átsegítsenek az élet nehézségein, és megerősítsék a közösségi, baráti kapcsolatokat, kifejezve a reményt a jövőre nézve.

Miért kívánunk egymásnak jókat? – Kívánságok, szokások és elvárások ünnepek idején

Karácsony, szilveszter, születésnap, névnap. Az évnek vannak olyan pontjai, amikor szinte „kötelező” megállnunk egy pillanatra, és jókívánságokat mondani egymásnak. Boldog karácsonyt, sikerekben gazdag új évet, jó egészséget, minden jót. Sokszor automatikusan hangzanak el ezek a mondatok – de honnan erednek, miért csináljuk, és mikor váltak elvárássá?

A kívánságok eredete – amikor a szónak ereje volt

A jókívánságok eredete egészen régre nyúlik vissza. Ősi kultúrákban a kimondott szónak teremtő ereje volt: amit kimondtak, az hatással volt a jövőre. Az év fordulója, a születés napja vagy egy névnap különösen érzékeny időszaknak számított – ilyenkor az ember „nyitottabb” volt a sors, az istenek, az univerzum felé.

A karácsony és a szilveszter az új ciklus kezdete: lezárás és újrakezdés egyszerre. A kívánságok ilyenkor nem udvariassági formulák voltak, hanem valódi védelmet, áldást, jó szerencsét hordoztak. A születésnap pedig az élet megünneplése volt: annak elismerése, hogy valaki itt van, él, számít.

Miért kívánunk ma is egymásnak?

A mai világban már ritkán gondolunk arra, hogy a szavainknak „ereje van”, mégis tovább él a szokás. A kívánság ma leginkább kapcsolódás:
– jelzés, hogy gondolok rád
– emlékeztető, hogy fontos vagy
– apró híd két ember között

Egy jókívánság sokszor nem a szöveg miatt hat, hanem azért, mert figyelmet hordoz. Akkor is, ha csak egy üzenet, akkor is, ha személyes találkozáskor hangzik el.

Karácsony és szilveszter: a kollektív kívánság ideje

Az év vége különösen telített időszak. Ilyenkor nemcsak egymásnak, hanem magunknak is kívánunk: nyugalmat, egészséget, változást, kevesebb terhet. A jókívánságok ilyenkor kollektív élménnyé válnak – mintha egyszerre próbálnánk jobb jövőt „megfogalmazni”.

Ugyanakkor épp ezért válhatnak üressé is. Amikor már nem kérdés, mit kívánunk, hanem reflex. Amikor ugyanazt a mondatot írjuk le tucatnyi embernek, megállás nélkül.

Születésnap és névnap – személyesebb, mégis elvárt

A születésnap eredetileg az egyén ünnepe volt: egyetlen emberé, egyetlen történeté. A névnap pedig a közösséghez tartozásról szólt, a név védelmezőjéről, szimbolikus jelentéséről.

Ma mindkettő sokszor elvárássá vált. Ha nem köszöntesz fel valakit, az könnyen sértésnek tűnhet – még akkor is, ha nincs mögötte rossz szándék. A közösségi média ezt tovább erősítette: emlékeztet, számon tart, láthatóvá tesz mindent.

Mikor válik a kívánság teherré?

Amikor már nem szívből jön, hanem „illik”.
Amikor nem a másik ember jut eszünkbe, hanem az, hogy nehogy kimaradjon.
Amikor több feszültséget okoz, mint örömet.

Ez nem jelenti azt, hogy a kívánság rossz dolog – csak azt, hogy érdemes néha megállni, és visszatenni oda, ahová való: az őszinte kapcsolódás terébe.

Talán elég kevesebb – de igazabb

Nem a hosszú szöveg számít, nem az ünnepélyes mondatok. Néha egyetlen őszinte kívánság többet ér, mint tíz automatikus. Karácsonykor, szilveszterkor, születésnapon vagy névnapon is.

Mert a kívánság eredeti lényege nem az volt, hogy kipipáljunk valamit – hanem hogy valóban jót akarjunk a másiknak.

Amikor már nem tudjuk, mit kívánjunk egymásnak

Van egy pont az évben – karácsony és szilveszter környékén biztosan –, amikor hirtelen nagyon sok mindent kellene mondanunk egymásnak. Jókat. Szépeket. Reménytelieket. Mintha az év vége egy nagy közös vizsga lenne: ki mit kíván, kinek, hogyan.

És közben egyre gyakrabban érzem azt, hogy nem az a kérdés, mit kívánunk, hanem hogy van-e még mögötte valami.

Régen a kívánság nem volt könnyű műfaj. Nem volt üzenetsablon, nem volt automatikus értesítés. A szó – kimondva – kockázat volt. Hit abban, hogy számít, amit mondunk. Hogy az év fordulóján, egy ember születésnapján, egy névnapon valóban nyílik valami, és amit akkor mondunk, az beleíródik a másik életébe.

Ma már inkább az íródik bele, hogy ne felejtsük el.

A kívánság, mint rítus – és mint kötelesség

A karácsonyi és szilveszteri jókívánságok eredetileg rítusok voltak. Átmenetek. Az „eddig volt” és a „most kezdődik” közötti tér. Nem véletlen, hogy ezekhez mindig kapcsolódott áldás, jó szó, közösségi figyelem.

A születésnap az élet ténye volt: itt vagy, megszülettél, számítasz.
A névnap pedig a név mögötti történetről szólt – arról, hogy egy közösség része vagy, van helyed, van jelentésed.

Ezek nem voltak látványos események. Inkább csendesek. Emberiek.

Ma viszont sokszor nem rítust gyakorlunk, hanem elvárást teljesítünk. Ha nem köszöntesz fel, az hiány. Ha nem reagálsz, az üzenet. Ha elfelejted, az jelent valamit – még akkor is, ha nem akart jelenteni.

És ebben a térben a kívánság lassan elveszíti az erejét.

„Boldog új évet” – de mit kezdjünk vele?

Évek óta figyelem magamon: amikor azt mondom, „boldog új évet”, gyakran nem tudom pontosan, mit is kívánok. Boldogságot? Könnyebbséget? Kevesebb fájdalmat? Vagy csak azt, hogy valahogy jobb legyen, mint ez az év volt?

Sokan vannak, akiknek az év vége nem ünnep, hanem túlélés. Akiknek a születésnap nem öröm, hanem számvetés. Akiknek a „minden jót kívánok” inkább fáj, mert épp nincs mit belekapaszkodni.

Erről ritkán beszélünk. Mert a kívánság „pozitív műfaj”. Nem illik árnyalni. Nem illik megállni benne.

Pedig talán pont itt lenne szükség az őszinteségre.

Amikor a kívánság már nem mondat, hanem jelenlét

Egyre inkább azt érzem: nem mindig kell kívánni. Néha elég ott lenni. Megkérdezni. Hallgatni. Nem szebbé csomagolni a valóságot.

A legigazibb „kívánságok”, amiket az utóbbi években kaptam, nem hangzottak ünnepélyesen. Inkább így szóltak:
– „Itt vagyok, ha szükséged van rám.”
– „Nem kell most jól lenned.”
– „Nem tudom, mi lesz, de nem vagy egyedül.”

Ezeket se karácsonyi képeslapra, se szilveszteri poszt alá nem szoktuk írni. Mégis: ezek azok a mondatok, amelyek valóban megtartanak.

Születésnap, névnap – újraértelmezve

Talán nem az a kérdés, hogy felköszöntünk-e, hanem az, hogy hogyan.
Automatikusan – vagy kapcsolódva.
Megszokásból – vagy jelenléttel.

Lehet, hogy kevesebb embernek írunk.
Lehet, hogy nem minden alkalommal.
Lehet, hogy nem „szépet”, hanem igazat.

És lehet, hogy ez rendben van.

Mi marad meg a kívánságból?

Számomra ma a kívánság nem ígéret a jövőre. Inkább egy finom jelzés a jelenben:
Látlak. Számítasz. Fontos vagy.

Ha ezt sikerül átadni – akár egyetlen mondattal, akár szavak nélkül –, akkor a kívánság visszanyeri azt, amiért eredetileg megszületett.

Nem azért, hogy kipipáljunk egy ünnepet.
Hanem azért, hogy emberként kapcsolódjunk egymáshoz.